Ferkó alig várta, hogy a június végre elhozza a várva várt vakációt is. Az utolsó iskolai napok gyorsan elröpültek, a tanci néni is rövidebbre engedte a gyeplőt, hisz a gyermekeket jobban érdekelték a vakációs tervek, mint a tanulás.
Volt, aki lelkesen bizonygatta, hogy a vízpartnál nincs jobb kikapcsolódás, volt, aki hegyi kalandokra vágyott – egy dologban azonban mindannyian egyetértettek, vakáció egyenlő szabadság.
Ferkó tudta, hogy rá nagyszülei vidéki gazdasága és szerető gondoskodása vár. Azt a helyet soha nem lehet megunni, ott mindig történik valami érdekes. A múltkor például Micó úgy elrejtette újszülött kiscicáit, hogy hiába keresték több, mint két héten keresztül, míg egyszer csak elő nem bukdácsoltak maguktól a szénatartóból.
Végre eljött az indulás napja. Ferkót szülei vitték nagyiékhoz, és úgy tervezték, hogy a hétvégét együtt fogja tölteni a család.
Jó volt maguk mögött hagyni a város zaját, füstjét, nyüzsgését. Az út során mosolygó napraforgók, bő kalászú búzatáblák és pompásan viruló rétek kísérték. Bő egy óra múlva felbukkant nagyiék faluja a völgyben. Pár perc és már be is fordultak a nagyszülők udvarára. Itt aztán óvatosan kell irányítani a járművet, mert elkószált kiscsibék, cicák és a vidáman csaholó Bodri is útban lehet.
Nagymami és nagypapi kitörő örömmel üdvözölték Ferkóékat. A fiú észrevette, hogy a tornácon fehér labdácskák lógnak.
- Mik ezek, nagyi, bokszzsákok? – kérdezte Ferkó.
- Dehogy kisfiam, túró készül, de te ezt honnan is tudhatnád, mikor nem is olyan rég, még azt sem értetted miért fehér és nem zöld a tej a sok fűtől, amit megeszik a tehén – mondta mosolyogva Nagyi.
- No, ennek a végére járok – fogadkozott Ferkó.
Valójában nem merte bevallani, hogy ő úgy képzelte, hogy a fiatal tehenek tejet adnak, az idősebbek meg már vajat, tejfölt vagy akár túrót.
- Lesz rá egy egész hónapod, hogy nagyiéktól ellesd a varázslatot, amely segítségével a friss tejből egyéb tejtermékek születnek majd – mondta mosolyogva apa.

- Az jó, úgyis kedvencem a túrós palacsinta, a túrós gombóc, a túrótorta, a Túró Rudi, akár Túrókirály is lehetnék – válaszolta magabiztosan a vakációtól felpörgött kisfiú.
Nagyon hamar elröpült az első nap, amit Ferkó nem is bánt, hisz az esti fejést várta a legjobban. Előkészítették a sajtárt, kezet mostak, nagypapi leült a kisszékre, Ferkó segített megmosni Riska tehén „tejpumpáit’’, és már csordogált is a frissen habzó tejecske az edénybe. Riska után következett Böske, majd Tercsi. Ezt követően nagymamihoz került a tej, amit nagyszájú cserépedényekbe töltött, majd letette „aludni”. Még versikét is mormolt neki:
Aludj jól, és álmodj szépet,
Túrót kér a kis vendéged.
Nagyon álmos lehetett a tejecske, mert közel három napot és három éjjelt szunyókált, míg végre kialudta magát. Akkor aztán nagymami megszabadította a még ásítozó tejet a tejföltől. Minden edény tetejére három-négy ujjnyi tejfölöcske merészkedett fel.
De hol itt a túró? – türelmetlenkedett Ferkó, miközben a kipihent aludttej egy nagy edénybe került, amelyben melegíteni kezdte nagyi. Ekkor vált láthatóvá az igazi varázslat, elvált egymástól a vastag és a híg rész, vagyis a túró a savótól. Ferkó megkapta nagyi fakanalát, mellyel kavart egyet-kettőt a fazékban, közben mondta a varázsszavakat:
Finom túró bújj elő!
Benned van a sok erő.
Szűrőbe helyezett kis fehér kendőcskébe került az aludttej sűrűje, ebből lettek a labdácskák, vagy ahogy Ferkó nevezte őket, a mini bokszzsákok, amelyekből a tornácra akasztva csöpögött ki a fölösleges savó. Nagyiéknál azonban semmi sem megy kárba. A hátsó udvarban éldegélő kis röffencsek nagyon megörültek a finom frissítőnek. A túró száradása nem tartott soká, nem is szabad hagyni, hogy túlságosan kiszáradjon, ez az isteni finomság. Lefekvés után pedig lehetett tervezni, hogy melyik nap milyen finomságot készítenek majd a túróból a Túrókirálynak.

Ianos Erzsébet

Tejtől a túróig

Cirmi minden este türelmesen várta a kapuban a legelőről hazatérő Riskát. Nem mintha nagy barátságban lettek volna. Ugyan! De tudta, hogy Riska minden este és minden reggel friss tejjel látja el a családot, s abból az első nyalintás mindig az övé.
Aznap este is ki volt már készítve mázas-virágos tálkája, s miután Mariska végzett a fejéssel, meg is töltötte azt friss, langyos, habos tejecskével.
Cirmi méltatlankodva nézett hol a tálkára, hol Mariskára, mert bár cicaiskolába sose járt, csalhatatlan érzései azt súgták, ma szűkre szabta gazdija a tejadagját. El sem nyávoghatta magát, máris jött a magyarázat.
– Elég lesz mára, Cirmi! A többiből túrót készítek – szólt rá Mariska.
– Túrót?! Az lehetetlen! A túró a hűtőszekrényben terem. Láttam már párszor, amikor nyílott az ajtaja – méltatlankodott Cirmi.
– Á, Cirmi! Te butus macska! Hát már a hűtőszekrényben sincs biztonságban tőled semmi? – gondolkodott el hangosan Mariska – Igazad van, túrót vásárolhat is az ember, de csakis azt, amelyiket hatalmas tejfeldolgozó üzemben készítettek. Ám, ha macskabecsületedre fogadod, hogy többé nem kutakodsz, megmutatom, hogyan készül az ízletes házi túró.
A macskabecsület említését picit zokon vette Cirmi, mégis igent bólintott, s fogadkozása jeléül a farkincáján is kunkorított egyet. Titokban ugyanis abban reménykedett, hogy majd neki is ad Mariska a finomságból.
Leheveredett a tornác kövére, s végignézte, ahogy Mariska néhány cserépkorsóba önti a tejet. Azt mondta, elteszi aludni. Nosza, ő is aludt egyet! De nemcsak egyet, lett abból több is, mire gazdija ismét a cserépkorsók közelébe került. A nyála is kicsordult, mikor látta, hogy az aludttejet Mariska nagy lábasban felteszi főni.
– Jaj, még elrontod! – aggodalmaskodott a falánk cicus. Mariska viszont kis idő múlva biztos kézmozdulattal lekapta a lábast a tűzről, s a finoman illatozó gőzölgő tejet hófehér gézen szűrte át. Összekötötte a jókora batyut, s kiakasztotta, hogy leve egy alá helyezett edénybe csöpögjön.
Cirmi már mozdult volna, hogy belenyaljon, de eszébe jutott az ígérete, így csak messziről figyelte, hogy Mariska bizony megkóstolja azt a lét, ahogy ő nevezte, a savót, mondván, hogy nagyon egészséges.
– Egyezséget kellene kötnöm vele! – gondolta magában Cirmi. Legyen övé az egész savó, az enyém pedig a túró.
Nagyon meg volt elégedve az ötletével, de a túró még mindig nem volt készen, így inkább csapott egy gyors egérbeszerző körutat. Mire fáradtságtól elcsigázva hazaért, hát lássatok csodát, a batyunak már hűlt helye volt, de a tálkájában sem illatozott semmi.
– Hogy is állunk az egyezséggel? – miákolta hangosan. És a gazdibecsülettel!
Ekkor azonban meghallotta Mariska hangját:
– Gyere Cirmi! Amit neked szántam, azt eltettem hűvös helyre, hogy ne savanyodjon meg, míg te az egerésző körutadon vagy. S azzal telerakta a virágos-mázas tálkát ínycsiklandozó túróval. Cirmi életében nem evett még ilyen finomat.
Mivel azelőtt már egérpecsenyét is lakmározott, bőven jóllakott a túróval, s épp azt akarta volna elmondani Mariskának, hogy cseppet sem bánja már a múltkori szűkös tejadagot, amikor újabb meglepetés érte. Mariska egy jó kanálnyi tejfölt is mért a tálkájába, jutalomként, amiért példásan vizsgázott macskabecsületből.

Blatniczki Cecília

Tojástól a kalácsig

Kukurigú, a délceg kakas és neje, a szerényebb Kota, csendesen éldegélt nagyanyóék baromfiudvarán. Békésen kapirgáltak naphosszat, gabonaszemet keresve, kukacot kutatva. Néha jóízűt kukorékolva és kotkodálva megosztották tapasztalataikat a fiatalabb lakókkal.
Ám attól a naptól kezdve, hogy megérkezett Dorka, a városi kisunoka, odalett a csend és béke. Talán még nagyapó és nagyanyó igyekezetét is túlszárnyalták, azon vetekedtek egymással, hogy ki járjon kedvében Dorkának.
– Majd én köszöntöm, ha felébred! – virtyogta Kota.
– Ugyan, menj már, mindjárt a tyúkszemedre lépek! Hát nem tudod, hogy az az én dolgom minden reggel? – kurjantott nagyot Kukurigú.
– No, majd meglátjuk! – kárálta Kota, de meg sem mukkant többé, csak magában érlelte a gondolatot, hogyan mutathatná meg, hogy nem is olyan tyúkeszű, mint mások hiszik.
Még csak pirkadt az ég alja, Kukurigú nagy begyesen odasétált Dorka ablaka alá, s olyan hangosan kukorékolt, ahogy a csőrén kifért:
– Kukurigú! Ébredjetek! Hajnalodik, siessetek! Munkára fel mindenki, legyen az ember, vagy baromfi!
Nagyapó fel is kelt szaporán, ahogy minden reggel tette, de Dorka csak félálomban kiáltott ki Kukurigúnak az ablakon:
– Hagyj aludni, Kukurigú! Nincs ma suli, aludni jó! Elvégre azért van vakáció!
Kukurigú megszégyenülten hátrált, átadva a helyét Kotának, de annak bizony még a színét sem látta délig senki. Délben aztán, mire Dorka már elfáradt és megéhezett a játszásban, a tyúkülőről megszólalt Kota:
– Kotkodács, kotkodács! Itt a tojás, lesz kalács!
– Hallod ezt nagyanyó? Kota friss tojást tojt, s kalácsot ígért. Mikor lesz a tojásból kalács?
Tüstént, mondta nagyanyó, s hozzákezdett lisztet szitálni. A liszthegy közepébe mélyedést vájt, abba beleöntötte a felfuttatott élesztőt. Pici sót, pici cukrot Dorka is tudott pergetni bele, sőt annyira belejött, hogy a lisztvölgybe ő törte bele Kota tojását. Meglocsolta kevés tejjel, hogy nagyanyó könnyebben tudja a liszthegyet gombóccá gyúrni. Gyúrta-gyúrta nagyanyó a tésztát, majd pihenni hagyta.
S, hát, lássatok csodát, a tészta kétszeresére nőtt a tálban.
Sürgött-forgott nagyanyó, kemencébe vetette a nyers tésztát, s hamarosan kalácsillat terjengett a levegőben. A ropogósra sült, finom, foszlós kalácsból Dorka kapta az első szeletet.
Ha azt hiszitek, hogy azonnal beleharapott, tévedtek. Kisétált vele a baromfiudvarba, s az első morzsákat Kotának kínálta, mert tudta, hogy az ő tojása nélkül nem készülhetett volna ilyen kalács.
Kota mérhetetlenül boldog volt. Tudta, hogy ő nyerte a vetélkedőt, ő szerzett örömet Dorkának.
De nem csipegette fel azonnal az illatos morzsákat. Hangos karattyolással összecsődítette a baromfiudvar lakóit, hogy mindannyian együtt lakmározzanak. A legelső morzsát pedig élete párjával, Kukurigúval osztotta meg, akinek elárulta, hogy ha reggel nem költötte volna fel a kukorékolásával, tojás sem lett volna, kalács sem lett volna, és a Dorka mosolya sem lenne olyan széles.

Blatniczki Cecília

A tojástól a kalácsig

Valahol Erdélyországban, élt egyszer egy picinyke tanyán, egy Zsuzska nevű gazdaasszony a családjával. Mindenük megvolt, amire szükségük volt, saját maguk termelték meg a „mindennapit”. Zsuzska a házkörüli munkát végezte nap, mint nap és a gyerekekre vigyázott, mert az is volt, szám szerint kilenc, férje pedig az erdőre járt a favágókhoz dolgozni.
Sok állatuk volt: bárány, kecske, tehén és persze baromfiak…
Volt egy kedvenc tyúkja Zsuzskának, egy kendermagos. Elnevezte Babosnak, hisz a tollai szinte pöttyösek voltak, és feléjük a pöttyöket, babnak is nevezik.
Hogy szavamat ne felejtsem, ez a Babos volt a baromfiudvar réme. Még a kakas is félt tőle! Kora reggel elkezdett kotkodácsolni és addig abba nem hagyta, amíg a gazdaasszony ki nem jött a házból, és nem szórt gabonaszemeket elé. A társait is kiugrasztotta a tyúkólból… Jóval korábban kelt, mint a nagyméltóságú kakaskoma. De mindezek ellenére, a gazdasszony nagyon szerette, mert minden nap tojt egy tojást. A tojás pedig nagy kincs volt, hisz élelmet jelentett nekik, megélhetést.
Egyik nap csend borult a baromfiudvarra. Zsuzska dél körül figyelt fel arra, hogy valami más, mint máskor… Sokat tűnődött, míg rájött, hogy mi a furcsa. Benézett a tyúkólba, ahol megpillantotta Babost. Taraja sötétvörös volt, a fészkén ült és erőlködött. Tojni próbált, de sehogyan sem sikerült neki. A gazdaasszony ott állt szomorúan, és nézte, ahogy a kis kedvence szenved. Sajnálta, de nem tudott segíteni neki. Gondolta, énekel egy nótát, hátha erőre kap a kis kedvence. Énekelt, de Babos tovább kínlódott. A gazdasszony nagyon sajnálta a tyúkját, ezért bement, és végezte a dolgát, hogy elterelje a figyelmét. A gyerekek közül a nagyobbak bújócskát játszottak. Miska a tyúkólba bújt el a többiektől. Egyszer csak Babos torkaszakadtából elkezdett kotkodácsolni, és láss csodát, egy hatalmas tojást tojt. A gyerek megijedt a nagy tojást meglátva és futott a házba, hogy elújságolja édesanyjának a hírt. Az kinevette, de azért csak kiment megnézni.
Nem füllenteni akarok, mert nem szokásom, tényleg nagyobb volt ez a tojás a megszokottnál. Miska kérte az anyját, hogy hagyják ott, mert meg szeretné mutatni a szomszéd gyerekeknek is. Zsuzska engedett a kérésnek.
De mi történt???
Hát a tojás vándorútra indult… Kigurult a kosárból, óvatosan leugrált a létrafokokon, ki az ólból, ki az udvarra és csak gurult, míg el nem ért a kertajtóhoz, ami éppen nyitva tátongott. Kigurult, és megindult a lejtőn, leért egy útra, s gurult amerre vitte az út. Hát egyszer csak egy szekérkerék lábánál állt meg. Nagyon örült, hogy megpihenhetett, hisz már teljesen beleszédült a gurulásba. De nem sokáig pihenhetett, odaszaladt egy kislány, és újból gurítani kezdte, mert azt hitte, hogy egy lyukas labda. Észrevette ezt a lányka édesanyja, aki felkapta a tojást és a köténye alá rejtette. Szép aranyszálú volt a kötény, puha gyapjúval szőve. A tojás örült, hogy ott lapulhatott. De nem sokáig…
Az édesanya kézen fogta a lányt, beültek egy cifra hintóba, hazamentek a szép úri kúriába. Ott a szolgáló kezébe nyomta az asszony a tojást, és megparancsolta, hogy süssön belőle kalácsot. Meghallotta ezt a kislány, aki beosont a konyhába, hogy meglesse hogyan is készül a kalács. A szolgáló észrevette a leskelődő lánykát, és behívta, hogy szemtanúja legyen a készülődésnek.
Elővette a fából kifaragott teknőt, lisztet szitált bele, langyos vízzel élesztőt futtatott fel, sóval és cukorral ízesítette, majd megtörte a hatalmas tojást és hozzájuk tette. Aztán gyúrni kezdte, jó sokáig, még a kisasszony is segített neki. Mikor már levált a tészta a kezükről, újra lisztet szórtak a tészta tetejére, letakarták szép szőttessel és kelni hagyták. A szolgáló és a kisasszony kezet mostak. Pihenés közben megbeszélték mivel fogják megtölteni a kalácsot. A kisasszony kedvence a mazsola volt, a szolgáló azonban a mákra esküdött, a ház asszonya pedig a diósat kedvelte. Így mindenféle tölteléket készítettek, míg kelt a tészta.
Aztán megszaggatták és kinyújtották a tésztát. Rákenték a finom tölteléket, feltekerték, tepsibe helyezték, tojás sárgájával bekenték a tetejét. Újra pihentették, hogy keljen még egy picit. Közben a ház másik szolgája behevítette a kemencét. Bevetették a tepsibe tett kalácstésztát és aranysárgára sütötték.
Aznap volt a kisasszony szülinapja. Szépen feldíszítették az udvart, megterítették az asztalt, aranyozott evőeszközöket tettek a porcelántányérok mellé, a kristálypoharakat gyönyörű szalvétákkal díszítették. Délután érkeztek a játszópajtások, valamennyi orrát csiklandozta már és a finom kalácsillat. A kisült kalács az asztal közepén kapott helyet. Az óriástojás pedig boldog volt, hogy egy ilyen fényes ünnepségnek lehet a részese. Csupán azt nem gondolta, hogy majd megeszik… Pedig így történt. Mindenkinek ízlett a kalács, de senki nem a tojást, hanem a szolgálót és a kisasszonyt dicsérte.
Így járt a szegény óriástojás. Azt pedig, hogy Babossal mi történt, talán egy másik történetből megtudjátok, ha…

Kováts Éva

A búza útja

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kicsinyke búzamag.
Ez a magocska ott sírdogált egy poros mezei út szélén, eltévedt, nem tudta, hogy merre menjen. Hogyan tévedhet el egy kicsiny búzamag? Szegényke valahogy kiesett abból a zsákból, amelyikbe egy öreg bácsi öntötte bele.
A magocska egész télen mélyen aludt a testvéreivel egy padlás tetején. Nagyon szép álma volt: álmában arany napsugarak melengették, langyos szellők simogatták. Mikor álmából felébredt, megrázkódott, mert hűvös, mérges szél fújt végig a padláson. Sorra ébredezni kezdtek a többi búzamagok is, és kíváncsian pislogtak, nem tudták mi lesz velük.
Nem kellett sokat várniuk, néhány nap múlva egy öreg bácsi zsákba terelgette őket és lehozta a padlásról. A zsákot egy szekérre rakta, és a magocskák már rázkódva indultak is a határra. Kicsiny földje volt a bácsinak, nem volt sem traktorja, sem vetőgépje. Két ló húzta a szekeret, és egy döccenésnél egy búzamag valahogy kicsúszott a zsákból és az út szélére esett. Hát így került a mi kis búzamagunk távol a társaitól.
Mikor a búzamag belefáradt a sírásba, sóhajtozva körülnézett. Egyik oldalt felszántott földet látott maga körül, másik oldalon zsenge vetést melengetett a nap. Mert bizony a tavaszi napocska meleg fényével kicsalogatta a fák és bokrok rügyeit, végigsimogatott a zsendülő határon.
Ekkor egy pajkos szélgyerek megcsiklandozta a búzamagot:
– Ejnye, mit keresel te itt? – kérdezte a tőle.
– Kiestem a zsákból, amiben a többi testvéremmel voltam.
– Jó, de nézd csak meg ezt a vetést. Ez egy búzatábla. Nézd, hogy kukucskálnak ki a föld alól a búzaszárak. Még zöldek, kicsikék, de már kibújtak. Ősszel vetették el őket, a fagyos föld alatt aludták téli álmukat, hótakaró melengette őket. A tavaszi napsütés kicsalogatta őket a föld alól, gyökeret eresztettek, és kibújtak a búzaszárak.
– De hát én tavaszi búza vagyok – magyarázta a magocska – Az én gazdám télen a padláson tartott, most hozott ki, hogy elvessen.
– Ó, most már értem! – mondta a szélgyerek és pördült néhányat a magocska körül.
– Segíts nekem! – kérlelte a magocska. Keresd meg az öreg bácsit, hátha nem jutott még messzire!
A szélgyerek nyomban felkerekedett, végigszaladt a vetések felett. A bácsi földje valóban nem volt messze, és éppen akkor látott munkához. A magára kötött zsákjából szórni kezdte a búzamagokat.
– Szerencséd van – kiáltotta a magocskának a szélgyerek – A testvéreid itt vannak a közelben, gyere elviszlek hozzájuk! Azzal felkapta és magával sodorta a magot. Épp a többi közé ejtette a barázdába.
– Köszönöm neked! – kiáltotta fel a szélgyereknek a magocska. Már nem félek, tudom, hogy jó helyen vagyok.
– Szívesen segítettem. Majd, ha te is kisarjadtál, visszajövök hozzád. Lágyan foglak simogatni, amíg meg nem nősz. Júniusra már biztosan szemecskék is lesznek a kalászodban. Júliusra megérnek, megsárgulnak szemecskéid, ígérem, nem fogok erősen fújni, hogy ki ne rázzam őket!
Valóban így történt. A bácsinak szerencséje volt, az időjárás kedvezett a vetésnek. A búzaföldje jó termést hozott. Augusztusra már megérett búzaszemektől hajlongtak a kalászok. Learatták, kicsépelték őket. A szekéren hat nehéz zsákot húztak haza a lovak. A bácsi a malomba vitte őket, lisztet őröltek.
Az anyóka már alig várta a friss lisztet. A kenyérlisztet, ami kicsit barnább volt, a kamrába vitték. A fehérlisztből viszont az anyóka egy jó maréknyit a gyúrótáblára öntött. Megszagolgatta, megmorzsolgatta és elégedetten fordult az apókához:
– Majd meglátod, milyen finom kalácsot sütök ebből az unokáknak!
Bedagasztotta, megkelesztette, dióval, mákkal megkente és feltekerte a kelt tésztát. Mire az unokák megérkeztek, a finom, ropogós kalács illata betöltötte az egész házat.
Ha arra jártok, kopogjatok be, az anyóka szívesen megvendégel titeket is!

Székely Hajnalka

A búza útja- Blatniczki Cecília

Türelmetlenül fészkelődött a poros magtár alján Életke, a parányi búzaszem.
Világot akart látni, nagy és hasznos szeretett volna lenni, s szörnyen unta, hogy millió testvérével együtt magatehetetlenül időzik a magtárban.
– Csak egyszer látnám már a napvilágot! – sóhajtozott egyre türelmetlenebbül. Ám ekkor, mintha hintán libbent volna, vagy csúszdán csúszott volna, testvéreivel együtt elindult Életke. Az Ember tervezte nagy utazás elkezdődött. Érezte a levegő illatát, hallotta a madarak csicsergését, s tudta, hogy a magtárba már nem tér vissza többé.
Izgalommal töltötte el a változás, de semmi mást nem látott, csak hatalmas gépeket, majd ismét sötét lett körülötte. Aztán hamarosan megérezte Földanya ölelő melegét, s már tudta, hogy biztonságban van. Félt ugyan egy kicsit, hogy a téltől még Földanya sem fogja tudni megvédeni, de mikor hidegre fordult az idő, megsúgták testvérei, vagy talán a szél fecsegte el, hogy hamarosan fehér takaró fogja védeni Földanya testét, s persze őt is.
Így is lett. Szunyókált hát egy jóízűt, s arra ébredt, hogy míg ő szundított, a fehér takaróból tápláló nedv lett, s ő már szinte szét is repedt a kíváncsiságtól. Vékony, törékeny csírája hajtássá nőtt, napról napra magasabbra kúszott. Megerősödött, s hirtelen kidugta a fejét a napvilágra.
– Ez aztán a nekem való világ! – kiáltott fel örömében.
S hogy még többet lásson a világból, gyökereivel mohón szívta fel a táplálékot, szárba szökkent, kalászt növesztett. Szinte fürdött a nyári napsütés melegében, aranysárgára váltotta ruháját, aztán hirtelen nagy zajt hallott. Aratógépek jöttek a mezőre, s Életke búzaszemei hamarosan búcsút intettek a szárnak, mely ettől kezdve már az előkelőbb szalma névre hallgatott.
Ők pedig folytatták útjukat, s a nagy kalandról utóbb mindenkinek így számoltak be:
– Zsákba betettek, zsákból kiöntöttek. Malomba elvittek, malomban megőröltek. Gyárba elvittek, gyárban tésztát dagasztottak, belőle kenyeret, cipót, kiflit, zsömlét perecet, fánkot, pogácsát sütöttek.
– Mennyi finomság! – kiáltották. S ez nem minden! Fontosak és hasznosak vagyunk. Hallottuk, mikor azt mondta az Ember, hogy meg se tudna lenni nélkülünk.
Ha ezt Életke hallotta volna, talán el sem hitte volna. Ugye, ti hiszitek ezt, gyerekek?

Blatniczki Cecília

Gyümölcstől a lekvárig

A szilvalekváros mocskos laska gyógyító ereje

Volt egyszer, hol nem volt, messze-messze, itt ni a sarkon túl egy kicsi falu. Ebben a parányi faluban élt egy király a feleségével és egyetlen gyermekükkel, Szilviával. Mindennél jobban szerették a királykisasszonyt a szülei. Bár mindent megkapott a leány, amit csak óhajtott, mindig volt valami baja. Csokoládé csömör, hasi chips csikorgás, ropi rettenet és hasonló szörnyű betegségek. Nagyon aggódtak érte a királyi szülők. Külföldi orvosok és tudósok próbálták kikúrálni a kisasszonyt rejtélyes betegségeiből, de nem jártak sikerrel.
– Növelni kell a csokoládé adagot két táblával! – mondta az egyik.
– Inkább ropiból kellene többet adni! – erősködött a másik.
– Nem! Nem! A chips lesz a befutó! – kiáltotta a harmadik.
– Mi lesz veled így édes gyermekem? Mindig utolér valamilyen cudar kór. Nem foglak tudni férjhez adni. Aki téged meggyógyít, annak adom fele királyságom és téged kedvesem – szólt a király szomorúan.
– Jaj, jaj! Lelkem, galambom, mit tehetnék érted? – sóhajtott fel a királyné.
– Megmondom én! – kiáltott fel a szakácsasszony fia, Szili. Meg kell jól etetni egy kis „mocskostésztával”. Én is mindig azt kapok, ha beteg vagyok. Van is a tarisznyámban. Adhatok egy falatot. Hascsikarás ellen kiváló, sőt a ropi rettenetet és a csoki csömört is gyógyítja.
Megörült ennek a király, hisz már mindent kipróbáltak. Külföldi tudósok gyógyszereit, hókuszpókuszok halandzsáit, javasasszonyok főzeteit, de bizony egy sem használt.
Hívták nyomban Szilvi kisasszonyt szilvalekváros „mocskostészta” kezelésre. Szili elővette tarisznyájából a finom eledelt és jó nagy kanalat nyomott a kisasszony kezébe. A lány sosem látott még ilyen ételt. Azt sem tudta, hogyan kell ezt elfogyasztani. A fiú fogta a nagy kanalat, belemerítette a „mocskoslaskába” és megetette vele a beteget, majd így szólt:
- Mára ennyi elég lesz.
A cselédek nyomban siettek a kisasszonyhoz, hogy megetessék csokival, chipsszel és ropival, mert gondolták fájdalmas és kimerítő lehetett a „mocskostészta” kezelés.

– Nem kérek én semmit, úgy jóllaktam, mint a duda, megyek, inkább lepihenek –válaszolt a királykisasszony.
Eltelt a délután, az éjszaka, a hajnal és a királykisasszony még mindig édesdeden aludt, nem fájt semmije. Mikor felébredt „mocskoslaskát” óhajtott. Hívták rögtön Szilit, hogy etesse meg a leányt. Jött is azonnal, s így szólt:
– Felséges királyom életem, halálom kezedbe ajánlom, elfogyott a „mocskoslaskám”. Az éjjel én is beteg lettem, álmatlanságban szenvedek, csak a lányodra tudok gondolni.
– Ej, szedte-vette teremtette, te tekergő fejed veszem!
– Azt azért mégse tedd királyom! Engedd el e kisasszonyt a szilvásba és én megmutatom, hogyan készül a szilvalekvár a „mocskoslaskához”. Szilvike megörült. Felpakolt laskából és elindult a legénnyel a szilvásba.
Hamar odaértek és kezdődött is a munka. Szili felkapta a leányt, és felrakta egy magas szilvafára és ezt mondta:
– No kedves királylány annyi szilvát kell szedned, mint amennyi aranya van édesapádnak a palotában. Én addig elmegyek az erdőbe tüzelőért.
Szedte a királykisasszony a finom gyümölcsöt, késő délutánra fejezte be a munkát.
– Jó sok aranya van a te apádnak – mosolygott Szili, majd így folytatta: estig megmossuk és kimagvaljuk. Segítek én is. Megtöltjük vele ezt a nagy üstöt, aztán tüzet rakunk alá, és addig főzzük, míg fel nem jön a nap.
Gyorsan járt a kezük, hamar ment a munka. Mikor megéheztek szilvát ropogtattak, hisz a gyümölcsösben se csoki, se chips, de még ropi sem volt.
Este Szili tüzet rakott az üst alá és óriási fakanalat nyomott Szilvi kezébe.
– A te dolgod az lesz, hogy kavargasd a rotyogó gyümölcsöt hajnalig. Akkor fogjuk majd megkóstolni. Az édesszájúak ilyenkor tesznek bele egy kis mézet vagy cukrot, hogy finomabb legyen.

Egész éjjel főzték a lekvárt, közben beszélgettek a palota világáról és persze a lekvárfőzésről. Nagyon megkedvelték egymást. Hajnalban aztán megkóstolták a finom ciberét.
– Ez már majdnem olyan, mint a „mocskostészta” lekvárja! – kiáltott Szilvi örömmel.
– Bizony. Egy keveset még főznünk kell, majd tehetjük edényekbe – válaszolta elégedetten Szili.
Reggel már „mocskoslaskát” ettek a friss lekvárból. Evés után felpakolták a lekvárral telt köcsögöket, és elindultak a palota felé. Ragyogott a nap, csicseregtek a madarak, mégis kedvetlenül ballagtak.
– Nem látlak többé drága királylány, hisz már nincs szükséged rám, már tudod hogyan készül a szilvalekvár – bökte ki szomorúan Szili.
– Bizony kedves. Már nem fáj semmim, azt hiszem. Nincs hascsikarásom, a ropi rettenet sem kínoz már, de belesajdul a szívem a gondolatba, hogy nem látlak többé. Ismét elkaptam valami titokzatos kórt – sóhajtott a királykisasszony.
– Itt a megoldás! – örvendezett a fiú. Te leszel a feleségem, akkor minden nap láthatsz, és a szíved sem fog többé fájni, meg az enyém se.
Most már jó kedvvel mentek a palota felé. Még aznap nagy lakodalmat csaptak. Szili lett a király és Szilvi a királynő. A palotának innentől fogva két kincseskamrája volt, egy a sok aranynak és egy a finom szilvalekvárnak, amit minden évben Szilvi és Szili főzött az egész birodalomnak. Messze-messze, itt ni, a sarkon túl talán még most is főzik boldogan a lekvárt a „mocskoslaskához”.

Loga Mária Magdolna

A gyümölcstől a lekvárig

Nyár közepén, amikor hétágra süt a nap, se lecke, se házi nem keseríti meg a gyerekek életét. Bizony, legjobb időtöltés a játszás. Erre a következtetésre jutott Petike, mikor a robogó kocsi ablakából kémlelte, mikor érkeznek már meg a nagyi falusi házához.
Nem sok idő telt el, s már arcán érezhette nagyi cuppanós pusziját. Hátizsák be, anyuék el... Hurrá! Szabadság!
S csakugyan elkezdődött a szabadság. Szabad volt a labdával döngetni a kaput. Szabad volt barátokat hívni, s úgy bújócskázni, hogy nagymama tyúkjai ijedtükben csak este merjenek előjönni biztonságos rejtekhelyükről. Szabad volt fára mászni. Még a szomszéd fájára is, amiből persze néha jó nagy haddelhadd kerekedett.
Vajszívű nagymami mindent megbocsátott, s el is kényeztette Petikét. Minden nap készített unokájának valami finomat, mert tudta, hogy nagyon szereti az édességet. Hétfőn palacsintát sütött, Petike eperdzsemmel kérte. Kedden derelyét készített, melyben szilvalekvár volt. Szerdán fánkot sütött, közepében ribizkelekvár illatozott. Csütörtökön azonban semmilyen édes illat nem terjengett nagyi konyhájában, csupán a krumplipaprikás kacsintgatott az éhes Petikére. De hiába, mert a mi Petikénk nem kacsintott vissza rá.
De hova tűnhetett nagyi? Nini, ott hajladozik a szilvafák alatt. Peti már-már kifakadt, hogy ne szedje fel a sok szilvát, mert ő ugyan nem ilyen ebédre vágyik, de akkor nagyi megszólalt:
– De jó, hogy jössz, kis unokám! Segíts összeszedni a szilvát! Ma lekvárt főzünk!
Hűha! Petikének komoly fejtörést okozott ez a kijelentés. A lekvárt nagyi szokta főzni? Hát nem a kamra polcán terem az üvegben? Főzünk? Vagyis ketten?
Nem volt ideje sokáig tűnődni a dolgon, mert nagyi megelőzte.
– Mit gondolsz, honnan volt az eperdzsem, a szilvalekvár, a ribizkelekvár? Ha nem szedném össze a sok gyümölcsöt, mind kárba veszne, s a kamra polca bizony üresen állna.
Egy szempillantás alatt végiggondolta a dolgot Petike, s már serényen szedte is a szilvát nagyi mellett a roskadozó ágakról. Azonban amikor meghallotta, hogy mindet ki is kell magozni, belátta, hogy ennek fele sem tréfa, segítséget kell szerezni.
Az ismerős füttyjellel összehívta barátait, kényszerpihenőre küldték aznap délután a focilabdát, s minden pajtás szilvát mosott, magozott és néha kóstolt.
Nagyi a derekas munka jutalmául lekváros kenyérrel kínálta meg a fiúkat, s egy idő után felszabadította őket a munka alól, mondván, hogy majd szól, amikor az üstben is olyan sűrű lesz az idei lekvár, mint kenyerükön a tavalyi.
Amikor meglátták nagyi kezében a hatalmas fakanalat, tudták, jobb lesz nem lábatlankodni.
Annyi biztos, hogy nem egy focimeccset játszottak, hanem talán hármat is, mire nagyi hívó szavát meghallották. Akkorra viszont nagyi varázsolni is megtanult, mert a hatalmas fakanálon úgy állt meg az egyetlen szem cukor nélkül főzött sűrű szilvalekvár, hogy azt forgathatták le és fel.
Forgatták is addig, míg ki nem hűlt, s meg nem kóstolták mindannyian.
Aznap este Peti boldogan újságolta szüleinek:
– Képzeljétek, igazi lekvárt főztünk! Igazi szilvából!
Boldogan aludt el aznap este. Álmában egy szalagos fánk, egy illatos palacsinta és egy üres karéj kenyér tőle kérte a Peti-féle friss, édes, zamatos lekvárt.

Blatniczki Cecília

Zöldségtől a savanyúságig

A kert végében szerényen meghúzódó paradicsomtő legalján aprócska zöld paradicsomok hunyorogtak. Irigykedtek fennebb tollászkodó társaikra, kiknek élénkpiros színe, érett illata odacsalogatta a gyerekeket, oda bizony még nagyanyót is, aki néhányat azonnal kötényébe csúsztatott.
Azt is megtudták valahonnan, talán a ház felől szálló illatokból, hogy a kertben felcseperedett társaik igencsak sokra vitték már. A tökből, borsóból, babból főzelék lett, a hagyma, répa és sárgarépa a húslevesben kötött ki. A burgonyából köret készült, a káposztából saláta.
– De mi lesz velünk? – kérdezgették. Mi nem kellünk senkinek?
– Hú, de savanyú képet vágtok! – szólt rájuk egy levél alatt lapuló uborka.
– Nem csupán a képünk savanyú! – válaszolták a paradicsomok. Sajnos, még mi is azok vagyunk. Nézd, hamarosan itt az ősz. Nem lesz időnk pirossá válni, ízletessé érlelődni.
– Ha csak ennyi a baj, ezen könnyen segíthetünk. Bízzátok rám a dolgot! Eljön a mi időnk is, azt megígérem.
Néhány nap múlva nagyanyó hatalmas kosárral ment ki a zöldséges kertbe. A zöld paradicsomok kilesték, hogy hagymát, karfiolt, sárgarépát, kis tököt és uborkát szed a fonott kosárba. Azt már nemigen láthatták, hogy barátjuk, a levél alatt lapuló uborka, amint nagyanyó kezébe került sokatmondóan rájuk nézett, s kacsintott egyet nagyanyóra. Azzal nagyanyó egyenesen hozzájuk lépett.
– Gyertek velem, szépségeim! Veletek együtt lesz igazán finom a savanyúságom! – mondta sokat sejtetve.
A zöld paradicsomok a legszívesebben örömtáncot jártak volna, de szűkös is volt a hely, meg aztán idő sem volt a bolondozásra. Nagyanyó többször átmosta, tisztította a zöldségeket, s közben meg-megkavargatta a finoman illatozó ecetes-fűszeres levet a konyhában. Volt abban só, bors, babérlevél, mustármag, de még torma is. Végül mindannyian belecsúszdáztak egy hatalmas bödönbe.
Lett nagy keveredés, illatos kavarodás, fűszeres savanyodás! A kis zöld paradicsomok épp a jól ismert uborka mellé kerültek.
– Hú, de savanyú képet vágsz! – szólaltak meg egyszerre nevetve.
– Csak annyira, mint ti, s amennyire a lé megköveteli – mosolyodott el az uborka.
Majd hirtelen mindannyian alámerültek savanyodni, ízesedni, nehogy majd szégyenben maradjanak, ha nagyanyó télen épp őket tálalná fel valamelyik ünnepi ebédhez.

Blatniczki Cecília

A zöldségtől a savanyúságig

Meleg volt. Igazi nyári meleg. Kánikula. A kertben szinte megfonnyadtak a vetemények.
– Locsolni kéne, különben minden kiszárad! – javasolta az apuka.
– Egyetértek! – helyeselt anya az ötletre.
– Holnap szombat, úgysem kell menni dolgozni, és délelőtt jól meglocsoljuk a kertet.
– De apu, azt ígérted, hogy holnap elmegyünk kirándulni a közeli erdőbe! – vágott közbe Győző.
– Tudod, már régen megígérted.– szólt bele Jázmin is.
– Locsolás, aztán mehetünk. - válaszolt az apa.
– Mi is segíthetünk? – kérdezték az ikrek.
– Több kéz, hamar kész! – zárta le ezzel az anya a témát.
Reggel korán kelt az egész család. Kivonultak a kertbe.
– Az uborkával kezdjük! Szépnek ígérkezik! – fejtette ki véleményét az anyuka.
– Nézzétek én már találtam is rajta! – kiáltott fel Jázmin boldogan.
– Keress te is Győző! Készítek néhány szendvicset uborkával, paprikával, paradicsommal.
– Már alig várom! – lelkendezett Győző izgatottan, s közben szedegette a kért zöldségeket.
Amíg a felnőttek locsoltak, az anyuka megkérte az ikreket szedjenek egy kis gyomot a csirkéknek, akik már igazi kis tyúkocskák és kakaskák lettek.
A kertben felfrissült minden zöldség a locsolástól. A majorság vidáman csipegette a gazt. Az anyuka Jázminnal hozzáfogott a szendvicskészítéshez. A család férfi tagjai kikészítették a bicikliket.
Nagyon jól érezték magukat a hűvös erdőben. Sétáltak, málnát, szedret, gombát szedtek. Hallgatták a madarak csicsergését. Boldogok voltak, mert együtt volt a család.
– Indulhatunk haza! – zavarta meg az anya a családi idillt.
– Ne menjünk még! Maradjunk itt sötétedésig! – javasolta Jázmin.
– De miért? – szögezte anyjának Győző a kérdést.
– Borkánokat kell kimossak, az uborkának!
– Mi az a borkán? – kérdezték egyszerre az ikrek.
– A borkán az a befőttesüveg. – válaszolt az apa.
– Holnap abba fogjuk berakni az uborkát, télire savanyúságnak – toldotta meg apa szavait anya.
– Mivel nagyon szeretjük a savanyúságot induljunk! – egyeztek bele a gyerekek
Otthon anya előszedte a befőttesüvegeket, és elkezdte kimosni azokat. Jázmin pedig öblítette. Apa Győzővel tormát ásott a kert végében. Megtették az előkészületeket. Fáradtan feküdtek le.
Másnap, amint kimentek a kertbe, Jázmin és Győző nem hittek a szemüknek. Rengeteg kis apró uborka nőtt a locsolást követően. Leszedték az uborkát, és kaprot is vittek fel a kertből. Anya megmutatta a gyerekeknek, hogyan kell helyesen megmosni az uborkát, mielőtt ő azt a befőttesüvegekbe tenné. Jázmin és Győző örömmel mosta az uborkát. Édesanyjuk pedig befőttesüveget vett a kezébe, kaprot és tormát tett az aljára, megrakta uborkával majd szórt rá szemes borsot, mustármagot, babérlevelet, sót és egy kevés cukrot. Amikor az uborkák mind az üvegbe kerültek anyuka felöntötte ecettel és vízzel. Celofánnal lekötötte őket.
Együtt behordták a kamrába a lekvár mellé.
– Már alig várom, hogy megkóstolhassam! – csillogott Győző szeme.

Révai Noémi

Gyapjútól a pulóverig

Marci nagyon szeretett falun lenni a nagyszüleinél. Nemcsak nyári vendég volt ő, gyakran látogatta szüleivel a vidéki otthont. Anya a jó levegőt kedvelte, apa a csendet, Marci pedig azt, hogy a jó levegőn felverheti a csendet, ugyanis mindig talált magának játékra alkalmas helyet és sok barátot.
S ha éppen nem voltak ott a barátai, akkor sem unatkozott. Nagyapóéknak nagyon sok háziállatuk volt, s ő mindegyiket név szerint ismerte, etette, gondozta őket. Illetve majdnem mindegyiket. A juhokkal sehogy sem tudott megbarátkozni. Ha közel ment hozzájuk, szétrebbentek. Ha szólt hozzájuk, bután bámultak vissza rá. Mindent megrágtak, meg sem várták, hogy ő adjon enni nekik, s ha adott, nem látszott rajtuk az öröm.
– Hálátlan népség! – morogta Marci.
– Ne légy igazságtalan! – mondta nagyapó – Nagyon is hálás jószág a birka.
De Marci ezt már nem hallotta, mert már a kapun kívül járt, s indiánüvöltéssel hívta össze a barátait játszani.
A délutánból este lett, az őszi szelíd napsütésből hűvös, szeles idő.
Marci annyira belefeledkezett a játszásba, hogy csak akkor vette észre, milyen késő van, amikor a foga összekoccant a hidegtől. Vacogva lépett be a házba, de a tűzhely mellett sem tudott felmelegedni.
Nagyanyó ekkor egy új pulóvert hozott ki a belső szobából, s némán ráadta Marcira. Csak a szeme sarka villant, ahogy cinkosan rákacsintott nagyapóra. Az öreg várt néhány percig, aztán megkérdezte:
– Ugye érzed már a juhok háláját? A pulóvert nagyanyó kötötte puha gyapjúfonalból, amely a juhok gyapjából készült.
Marcit átjárta a meleg, de a megbánás is. Átölelte nagyanyót, köszönetképpen a puha, meleg pulóverért, melyet már-már túl melegnek is érzett, annyira szégyenkezett.
– És ez még nem minden! – mondta nagyapó. Holnap reggel juhsajtot fogunk enni, hogy érezd, milyen jóízű. Aztán ordát, majd zsendicét.
Még jó, hogy nem folytatta nagyapó azzal, hogy meg fogják kóstolni a birkapaprikást is egyszer. Ugyanis Marcinak a beígért reggeli előtt másnap első dolga volt, megsimogatni a juhok puha gyapját, s örök barátságot kötni a bégető jószágokkal.

Blatniczki Cecília

Gyapjú Gyurka

Gyapjúszál, meseszál,
Széllel libben, tovaszáll…

Valamikor réges-régen, a pipacsos rét kellős közepén terült el a híres Bárányfalva. Arról volt híres, hogy lakói szinte mind egy szálig fiatalok voltak. Nem volt idejük megöregedni, mert amint elég nagyra nőttek, elhagyták a falut, hogy hasznossá tegyék magukat a nagyvilágban.
Egyetlen öregember lakott ebben a faluban, a vén Szálasi bácsi, akit mindenki csak öregapámnak szólított. Apró öreg volt, soha nem nőtt nagyra, ezért kellett Bárányfalván maradnia. Türelmes és bölcs volt, mindig jó tanácsokkal látta el a fiatalokat. Mindenki szerette őt. Még a gőgös Gyapjú Gyurka is.
Szép szál legény volt ez a Gyurka, erős, sudár, dús hajfürtjei csak úgy göndörödtek a vállára. Bárányfalva szép leányai mind neki kedveskedtek. A legények is barátkoztak volna vele, ha Gyurka olyan büszke ne lett volna. Mindenkinél különbnek tartotta magát. Csak az érdekelte, hogy mikor kerül már sorra, mikor nő már akkorára, hogy elmehet Bárányfalváról.
– Tudom én, mi a te bajod, Gyurka. – mondta az öreg Szálasi – Nem szereted azt, ami éppen van. Nem szeretsz itt lenni. Olyan világban élnél, ahol csak öröm és boldogság van. Ahol te is örülsz másoknak, és mások is örülnek neked. Ahol annyira jól érzed magad, hogy életed végéig szívesen maradnál.
– Létezik ez a világ, öregapám? – érdeklődött Gyurka.
– Létezik, fiam. – mondta csendesen az öreg. – Meg akarom találni! Hogyan jutok el oda?
– Odáig az út nagyon hosszú és nagyon nehéz. – felelt az öreg.
– Nem bánom én, akármilyen hosszú, akármilyen nehéz, csak már mehessek! – lelkendezett Gyurka.
– No, akkor csak légy türelemmel még egy kicsit. Nemsokára eljön a te időd.

Lassan teltek a hosszú, téli napok. Elérkezett a tavasz. A mező mindenféle zajoktól lett hangos. Megkezdődtek a tavaszi munkálatok.
– No, fiam, itt az idő. – mondta az öreg - Elég nagyra nőttél. Neked is menned kell.
Elbúcsúztak, kezet ráztak, de abban a pillanatban, nyissz, elsötétedett előttük minden. Már nem tudtak magukról. Mintha hirtelen álomba merültek volna.
Egy kosárban tértek magukhoz. Még mindig egymás kezét fogták. Velük voltak a falu fiataljai is. De ezt most valahogy nem bánta Gyurka. Félt ő is, féltek a többiek is. Nem tudta senki, hová viszik őket a hatalmas kezek.
– Mit csináljunk, öregapám? – kérdezte kétségbeesetten Gyurka.
– Most csak várunk, fiam. Egyebet nem tehetünk.
– Még hogy egyebet nem tehetünk! Ezek nem tudják, kicsoda Gyapjú Gyurka! De majd én megmutatom nekik! – fogadkozott a legény – Engem nem lehet csak úgy mindenféle kosárba beletenni!
Kis idő után ismerős zúgást hallottak. Elérkeztek a folyóhoz. Mindenki megnyugodott kicsit. Szerették a folyót. Sokszor fürödtek benne a bárányfalvi fiatalok.
De nyugalmuk nem tartott sokáig. A hatalmas kezek a kosárral együtt betették őket a folyóba, míg teljesen belepte őket a víz. Az erős sodrás miatt a kosarat kikötötték. S mielőtt bármit mondhattak volna, a kezek elkezdték őket nyomkodni, ütögetni egyvastag rúddal. A rúd végén karika volt. Ezzel nyomták vissza a víz alá, ha valamelyikük kidugta a fejét.
– Most mit csináljunk, öregapám? – kérdezte ismét Gyurka.
– Most csak várunk és tűrünk, fiam. Egyebet nem tehetünk.
– Még hogy egyebet nem tehetünk! Majd én megmutatom ezeknek! – mérgelődött Gyurka – Engem csak úgy nem püfölhet mindenféle karikafejű!
De alighogy kimondta, a rúd visszanyomta a víz alá. Ott aztán mérgelődhetett, de már csak magában.
Egy idő után már nem makacskodott tovább, és nem próbálkozott, hogy kidugja a fejét a vízből. Beletörődött, hogy nem tehet semmit. Megpuhult és gyönyörűen megtisztult.
Mikor a kezek kiemelték a kosarat a vízből, végre fellélegzett.
Kifeszített kötélre terítették őket, hogy megszáradjanak. Fáradtan lógott le minden tagjuk. A hideg víz után jóleső érzés volt a nap melege és a simogató szellő. De minél feljebb kúszott a nap az égen, annál inkább melegük lett. Nemsokára tikkasztó hőséget kellett elviselniük.
– Most mit tegyünk, öregapám? – kérdezte Gyurka.
– Még mindig csak várunk és tűrünk, fiam. Egyebet nem tehetünk.
– Most valóban fáradt vagyok. – motyogta – de ha egyszer… kipihenem magam… majd én …megmutatom….
Hogy mit mutat meg, már nem derült ki, mert elnyomta az álom.
Arra riadt fel, hogy csipegetik, húzogatják, boncolgatják a fürtjeit. Próbált elmenekülni a csipdeső ujjak elől, de azok mindig visszahúzták. Társai sem tettek egyebet, mint fel-felszisszenve állták a tépegetést. Ők tudták, hogy a java még hátra van. A két fenevaddal, Ritkafogú Gerebennel és Sűrűfogú Kártolóval is találkozniuk kell.

– Miféle Ritkafogú Gereben? És miféle Sűrűfogú Kártoló? – értetlenkedett Gyurka – Majd én megmutatom nekik! Hát csak jöjjenek!
Jöttek is. Először Gerebent ismerték meg. Ritka fogaival csak imitt-amott harapdálta, kóstolgatta őket. Nem tetszett ez Gyurkának, de hiába vergődött, rugdalózott, Gereben nem hagyta abba a piszkálódást. Szerencse, hogy nem tartott olyan sokáig, mint Gyurka gondolta.
Hanem aztán megérkezett a hatalmas Kártoló, akit nem hiába neveztek Sűrűfogúnak. Annyi foga volt, hogy meg sem lehetett számolni, s olyan hegyesek, mint valami szegek. Mikor aztán ezek elkezdték őket harapdálni, még Gerebent is visszasírták.
– Most mit csináljunk, öregapám? – kiáltotta Gyurka.
– Most, fiam, csak jajgatunk. – válaszolt az öreg.
Gyurkának arra sem volt ideje, hogy fogadkozzon, hogy majd így meg úgy megmutatja nekik, mert Kártoló fogai egyszerre hasítottak belé. Húzták, tépték, szakították a fürtjeit, hogy egész teste csak úgy reszketett. Rúgott, vágott, harapott ő is, ahogy csak bírt, de nem tudott kiszabadulni a hegyes fogak közül.
Maradék erejével küzdött még egy darabig, de nemsokára rájött, hogy ha nem áll ellen, akkor nem is fáj annyira. Minél jobban hagyta magát, annál kevésbé érezte a fájdalmat. Végül Kártoló fogai könnyedén siklottak keresztül rajta. Fürtjei pihe-puhák lettek és szépen kisimultak. Csak úgy ragyogtak a napfényben.
Gyurka fáradtan lehunyta szemét és mély álomba merült.
Álmában egy tűzrőlpattant, táncos lánykával találkozott. Orsolyának hívták, de mindenki csak Orsónak becézte. Az a hír járta, hogy ez a lány sosem fárad el a táncban. Ahogy ezen elgondolkozott Gyurka, hirtelen azon kapta magát, hogy Orsó már viszi is a táncba. Pörgött, forgott a leányka, de olyan sebesen, hogy Gyurka egykettőre beleszédült.
– Mit csináljak, öregapám? – kérdezte álmában is Gyurka.
– Most csak táncolj, fiam! – hallotta a távolból az öreg hangját.
Így hát Gyurka csak pörgött, forgott, tekeredett, csavarodott, úgy sodródott a nagy táncolásba, hogy fürtjei összetapadtak és lassanként fonalakká váltak.
Arra ébredt, hogy dolgos, ráncos kezek matatják a fonalat. Nagymama kezeiben két fényes varázsbot forgott. Forgásukkal egymáshoz terelgették Gyurkát és régi társait. Mikor szorosan egymás mellett álltak, a varázsbot úgy egymásba fonta karjaikat, hogy elválaszthatatlanok lettek. A puha és meleg ölelés hatalmas örömmel töltötte el Gyurkát. Most érezte először, hogy az a legjobb neki, ami éppen van. Megtalálta azt a világot, amit keresett. Soha többé nem vágyott el onnan.
S Bárányfalva egykori lakói örömmel és szeretettel melegítették hideg napokon a kicsi Pannit, akinek ma is ez a kedvenc pulóvere. Ha azóta ki nem nőtte…

Máthé Gabriella

Napraforgótól az olajig - Blatniczki Cecília

Hatalmas napraforgótábla sárgállott, amerre csak a szem ellát. Száruk egyenesen állt, tányérjuk a nap felé fordulva, rezzenés nélkül.
Éhes és fáradt vadgerlék köröztek az aranysárga tányérok fölött, majd leszálltak, megpihentek.
Egy darabig méregették egymást, aztán szóba elegyedtek.
– Fészket építünk itt, ha nem bánjátok! – szóltak a gerlék.
– Csak a Nap felé pillanthatunk, ha nem látnátok – válaszolták a napraforgók.
– Elszórakoztatunk benneteket, ha akarjátok! – kezdték a barátkozást a vadgerlék.
– Enni adunk nektek, ha kivárjátok! – folytatták a napraforgók.
Ettől a naptól kezdve elválaszthatatlanok lettek. A vadgerlék otthonra leltek, a napraforgók barátokra tettek szert.
Telt-múlt az idő. A napraforgók tányérjai aranysárgából rozsdabarnába változtak, megértek.
– Gyertek, vadgerlék! Terített asztal lesz hamarosan tányérjaink helyén – mondták a napraforgók.
– Köszönjük nektek a lakomát! De mondjátok, hova készültök? – érdeklődtek a gerlék.
– Jön a kombájn, learat, megtisztít, szár nélkül hagy. Elvisznek az olajgyárba, megtisztítva, megszáradva. Mag a héjtól megszabadul, préseléshez előkészül, s már folyik is az illatos olaj, a friss napraforgóolaj.
Így is történt. Már rég palackozva szállították az ízletes napraforgóolajat szerte az országba, mikor a vadgerlék még mindig az elhullatott napraforgószemeket szedegették a tarlón, az olajos magvakkal erősítve magukat a hosszú télre.

Napraforgótól az olajig - Révai Noémi

– Ágyba! Lefekvés! – utasították a szülők a gyerekeket. Pihenjétek ki magatokat, mert holnap reggel bemegyünk a városba. Akkorát nőttetek, hogy alig jó már rátok néhány ruha, és van még más elintéznivalónk is.
Reggel az ikrek korán keltek. Örültek, hogy egy újabb izgalmas nap vár rájuk. Kicsit már hiányzott a város. Hamar elkészültek, és elfoglalták helyeiket az autóban. Az autót általában apa vezette, anya mellette. Győző az apa háta mögött, Jázmin pedig az anya hátánál. Mindenkinek megvolt a saját helye.
– Indulhatunk! – kiabálták a gyerekek az autóból.
– Azonnal, csak még megvárjuk a szomszéd nénit! – mondta anya. Ő is beszeretne jönni a városba.
Megérkezett a szomszéd néni, és az autó elindult. Útközben az ikrek sokat beszélgettek a nénivel, aki megmutatta, hogy melyik darab föld az övé.
– Tudom már! Búza volt benne. Itt néztük meg a kombájnt, amikor aratott. – jutott eszébe Győzőnek.
– Az egy izgalmas nap volt! – emlékezett Jázmin is, és mesélni kezdett. Aztán hirtelen elhallgatott. A virágok, azok a szép sárga virágok, elszáradtak! – váltott hírtelen témát elszomorodva.
– A napraforgókról beszélsz kicsikém? – érdeklődött a néni. Ó, azok beértek és hamarosan learatják. Olajat készítenek belőle. A héj által védett értékes belet megtisztítják a héjától, és a benne található olajat kipréselik – magyarázta a néni az ikreknek. Az olajat pedig, ti is tudjátok, sütni, főzni használjuk.
– Értem! – csillant fel a szeme Jázminnak. Szóval így lesz a napraforgóból olaj.
Az autó közben berobogott a városba. Fárasztó napjuk volt. Délután farkaséhesen értek haza. Anya kitalálta, hogy olajos pirítóst egyenek.

Révai Noémi

Paradicsomtól a paradicsomszószig - Blatniczki Cecília

Nagyanyó kertjében karókra támaszkodva tucatnyi paradicsomtő zöldellt. A tövek alján már színesedett a termés, a tetejükön sárga virág ígérte a további kerti kincset.
Piri, a parányi paradicsom gőgösen kukucskált ki a levelek közül. Meg akart bizonyosodni arról, hogy ő a legszebb nagyanyó kertjében. S hogy egyben a legízletesebb is legyen, addig fészkelődött, míg arcát a Nap felé fordította, s nyelte-nyelte melegét.
Mikor meglátták társai, hogy miben mesterkedik, inteni próbálták, hogy ne siessen annyira, de Piri senkire sem hallgatott. A nyári zápor volt az itala, melytől kerekedni, gömbölyödni kezdett, a Nap sugara pedig eledele, melytől égőpiros színét és zamatos ízét kapta.
– Ne siess, mert leszednek, s el kell válnod tőlünk! – mondták testvérei, akik szintén pirosodtak már a száron, de féltek megválni a biztonságos menedéket nyújtó otthonuktól.
– Nekem még sok mindent kell látnom! – válaszolta hetykén Piri, s alig várta, hogy nagyanyó észrevegye, milyen pompássá érett.
Nem kellett sokáig várnia, mert nagyanyó kosárral a kezében érkezett a kertbe, s egyenesen Piri felé vette az útját. Óvatosan leszakította Pirit a száráról, s még óvatosabban a kosarába helyezte.
– Nem is fájt! – gondolta a hetyke paradicsom. De arra már nem számított, hogy hamarosan sok más paradicsom fogja nyomkodni őt a kosár alján.
Mindig is szerette volna látni nagyanyó birodalmát, így boldog volt, amikor a kosár aljáról sikerült feljutnia paradicsomkupac tetejére, de már csak a patyolattiszta konyhában nézhetett körül.
– Hol fenn, hol lenn! – állapította meg, de odafentről bámészkodni és csodálkozni a sok csillogó-villogó konyhai felszerelésen már nem volt ideje. Nagyanyó hideg víz alá nyomta, jól megdörzsölte, s már megint a kupac aljára került.
Addig váltotta helyét fel és alá, míg végül héja és magjai nélkül, társaival péppé darálva egy hatalmas fazékban találta magát. Ha belenézhetett volna egy tükörbe, megállapíthatta volna, hogy már cseppet sem szebb, hanem pontosan olyan, mint a többiek. Már nem volt gőgös, csak égett a vágytól, hogy minél többet lásson nagyanyó konyhájából.
Lehet, hogy mindezt sejtette is nagyanyó, mert a kifőtt paradicsomlét csodálatosan szép alakú, tökéletesen tiszta üvegbe öntötte, jól lekötötte, s úgy állította a kamra polcára, hogy Piri mindent lásson.
Ettől a perctől kezdve Piri azt várta izgatottan, hogy vajon milyen ételt készít nagyanyó. Sorra vette az ételeket: paradicsomszósz, paradicsomleves, spagetti, pizza. S volt olyan is, melynek a nevét sem tudta.
Már nem akart első, sem felső lenni, sem a legszebb, sem a legfontosabb. Csupán arra vágyott, hogyha netán a legválogatósabb unoka is eljön nagyanyóhoz látogatóba, annak a tányérján ő legyen a legfinomabb fogás.

Paradicsomtól a paradicsomszószig - Révai Noémi

Szépen termett a kertben minden. A kamrában is sorakoztak a télire eltett befőttek, savanyúságok, lekvárok. A hagymának, fokhagymának leszáradt a szára, így már azokat is betakarították. Rengeteg termés volt a paprikán és a paradicsomon is, annyi, hogy már nem bírta elfogyasztani a család.
Anya egy alkalommal egész délután a számítógép előtt görnyedt, az interneten kutakodott. Paradicsomszószt szeretett volna készíteni. Kereste a tökéletes receptet.
– Ez jó lesz! Hasonlít a nagymama receptjére! – jelentette ki végül a gyerekeknek. Pont ezt kerestem! Hallgassátok csak!
A legfinomabb paradicsomlé hozzávalói:
• 5 kg érett paradicsom
• 20 dkg cukor
• 1 kávéskanál só
– Ezt fogjuk holnap elkészíteni! – mondta anya, majd folytatta. Ha segítetek, holnap már főzök is belőle valami finomat.
– Rendben! Ezt megbeszéltük! – egyezett bele Győző, aki mostanában szinte mindig éhes volt.
Másnap mire az ikrek felkeltek, anya kimosta az üvegeket.
– Mit segíthetünk? Mi lesz a mi dolgunk? – kérdezte Jázmin és Győző
– Gyertek! Jázmin, te megmosod a paradicsomokat! Én cikkekre vágom! Győző, te tekered a paradicsomdarálót. Átpasszírozod akár kétszer is, hogy a legtöbb levet kipréselhessük – utasította anya a gyerekeket.
Anya a lepasszírozott paradicsomlevet egy nagy fazékba tette főni. Közben kóstolgatták. Tettek bele cukrot és sót. Sokáig kavargatták és időnként kóstolgatták.
– Finom lesz! – jegyezte meg Jázmin.
– Sokára lesz kész? – kérdezett Győző.
– Türelem, nemsokára eszünk! – nyugtatgatta Győzőt anya.
A gőzölgő levet, forrón, az alaposan megtisztított üvegekbe töltötte anya, majd fóliával zárta le őket, és kupakokat csavart rájuk.
– Nézzük, mi is lesz az ebéd? Húsgombóc paradicsommártással? – ajánlotta anya.
– Nyami! – dörzsölte Győző a pocakját.
Az étel hamar elkészült. Mindannyian degeszre tömték magukat. Győző evés után még meg is jegyezte:
– Anya ilyen paradicsomszószt a jövő héten is készítünk!

Partium Vidékfejlesztéséért és Mezőgazdaságáért Egyesület

Pályázati felhivás gyerekeknek- Tanmese illusztráció