Búza asztagok összehordása cséplés céljából az Érkávási határban 1940

Asztag- szabadban tárolt, tartósan összerakott, cséplésre vagy nyomtatásra váró gabona, ahol nincsenek tároló építmények, a gabonát szérűn, szérűskertben, rakodón stb. asztagba rakják. Az asztag többnyire ellipszis vagy téglalap, Erdélyben kerek alapú, koporsó, tojás vagy körte alakú. Keresztmetszete a lábánál és a tetejénél keskenyebb, mint a derekánál. Az asztag helyét a szérűhöz hasonlóan előkészítik, legtöbbször kaparékszalmát, néhol dorongokból → ászokot tesznek alája, hogy a levegő jobban járja. Az asztagrakást egyszerre 2–4 ember végzi. A szekerekről nyárssal vagy rendszerint kétágú favillával adogatják az asztagrakók a kévéket vagy a gabonacsomókat. Ha nagyon magasra emelik az asztagot, két gerendát dugnak az oldalába és arra deszkát fektetnek. Az így keletkezett lépcsőről (álló, asztal) vagy létráról adogatják feljebb a kévéket. A külső kévéket az asztag falába tővel kifelé rakják (Ny-Dunántúlon rövid nyársakkal tűzik össze), a belsőket pedig úgy, hogy téglafal módjára fogják egymást. Az asztag befedése (hajazás, tetejezés) háztető vagy csúcsos formára illesztett, kalászukkal lefelé mutató kévékkel történik. Ha az asztag sokáig csépeletlenül áll, és esős idő várható, tetejét szalmával vagy silány szénával fedik be. Az asztagokat – különösen a szérűskertekben és az uradalmi szérűkön, ahol tucatjával álltak – – rájuk kötött madárijesztőkkel, kereplőkkel őrizték a kártevőktől.